Érdek különbözőség van. A szükségleteink konfliktusban állnak. A te túlélésed veszélyezteti az enyémet.

Vannak, akik úgy tűnik még élvezik is a konfliktust, de legalább is nem zavarja őket. A következményektől függetlenül kifejezik, a véleményüket, és az ebből fakadó konfliktus számukra olyan, mint az esőcseppek egy jól megépített tetőnek. Napi rutin.

Mások távol maradnak a konfliktusoktól. Kétszer is meggondolják, amit mondanak, udvariasak, és ügyelnek arra, hogy ne tegyenek olyat, ami másokat sért vagy felbosszant.

Távolról a konfliktust kerülő emberek békésebbnek tűnnek. De ez nem feltétlenül igaz, sőt.

A külvilággal való konfliktus megúszásának ára a belső konfliktus.

Ugyanazokkal a nézeteltérésekkel és harcokkal szembesülnek, csak a konfliktus saját személyiségükön belül, a személyiségrészek között zajlik.

A külső konfliktusok megoldása alapvetően kétféle: kölcsönösen elfogadható egyezség, vagy az erősebb fél akaratának a gyengébbre erőszakolása.

Ugyanez elmondható a személyiségen belüli konfliktusokról.

A psziché egyes aspektusainak eltérő szükségletei vannak, melyek kölcsönösen kizáró viszonyban lehetnek egymással.

Egy részemnek szüksége van az egyedüllétre, míg egy másik részem társaságra vágyik.

Egy részemnek jót kell tennie és építeni, míg egy másik részem rombolni akar.

Egy részem önző, és csak magára tud gondolni, míg egy másik részem mindenét odaadná.

Egy részemnek szeretetre és intimitásra van szüksége, egy másiknak csak nyers szexre.

Egy részem a békét és a nyugalmat keresi, egy másik részemnek izgalomra és stimulációra van szüksége.

Egy részem nassolni akar, míg egy másik jól kinézni, egy harmadik egészségesnek lenni.

Életünk talán minden döntését, de még a döntés nélküli, rutinszerű cselekvéseinket is az határozza meg, hogy a különböző személyiségtöredékek közül éppen melyik kerekedik felül.

Ha találhatunk történelmi párhuzamot, az valószínűleg az elfojtott konfliktusokról szól.

Amikor egy szunnyadó konfliktust látszólagos béke fed el, de egy csoport szükségleteit szisztematikusan figyelmen kívül hagyják vagy egyenesen megakadályozzák azok kielégítését, akkor, feltéve, hogy az elnyomott emberek életben maradnak, elkerülhetetlen valamilyen visszahatás.

Tegyük fel, hogy az emberiség nem pusztítja el saját magát és elég sokáig életben marad ahhoz, hogy beköszöntsön egy tartós, globális béke időszaka, amikor a háborúk és a katonai konfliktusok már régen a múlté lesznek. Milyennek képzeljük el azokat az embereket, akik benépesítik a bolygót ebben a fényes jövőben? Miben különböznek ők a mai emberektől, akik háborúznak és szenvednek a következményeitől?

Egy biztos, az emberek közötti béke csak akkor valósulhat meg, ha a másik ember életét szentnek és sérthetetlennek tartják majd. Ez annyit jelent, hogy a saját szükségleteim és vágyaim kielégítése soha nem lehet annyira fontos, hogy ennek érdekében fizikailag kárt tegyek benned, elvegyem tőled az alapvető szükségleteid kielégítéséhez nélkülözhetetlen erőforrásokat, vagy megkérdőjelezzem a létjogosultságodat.

Ettől még lehetnek eltérő vélemények és heves viták. De a keret, melyen belül minden vita zajlik, az emberség: mindenkinek joga van a létezéshez és az alapvető szükségletei kielégítéséhez. És ez minden élőlényre érvényes, nem csak az emberre.

Ez nem jelenti a meritokrácia végét. Távol álljon tőlem, hogy a jó öreg kommunizmust propagáljam divatos new age ruhába öltöztetve. Továbbra is jutalmazzuk a magas szintű teljesítményt több vagyonnal. De amikor az utolsó szelet kenyeret szeljük, és messze még a következő aratás, akkor annyi részre osztjuk azt a szeletet, ahányan vagyunk, mert mindannyiunknak ugyanannyi joga van a túléléshez, tekintet nélkül a státuszra, vagyonra és bármi egyébre.

A mai korszellem azt diktálja, ha akarsz valamit, vedd el. Annyit vegyél, amennyit csak hagynak, ne annyit, amennyire szükséged van. Ha bármi mást csinálsz, balek vagy.

Ha megvalósul az a bizonyos világbéke, a korszellem majd azt mondja: annyit vegyél, hogy mindenki másnak jusson.

Nulladik lépésként, ismerd el a másik létjogosultságát.

Hogyan fogunk ide eljutni?

Az emberek között nem lehet béke, amíg az embereken belül nincs béke.

Ahogy a társadalmi béke nulladik lépése a másik ember létjogosultságának elismerése, úgy a személyiség békéje is személyiségrészeink létjogosultságának elismerésével kezdődik .

Azzal, hogy elismered saját sötét oldalad létezéshez való jogát, engedélyt adsz neki, hogy ne kelljen felülkerekednie a jó oldaladon és dominálnia az egész személyiségedet.

Ez csak úgy lehetséges, ha odafigyelsz arra, amit mond, és nem teszel úgy, mintha nem hallanád, még akkor sem, ha félelmetes vagy szégyenteljes dolgokat suttog.

Nem a végállomásra, csak egy mérföldkőhöz, ahol meg lehet pihenni és ahonnan látszik a következő állomás.

De rájössz, hogy tévedtél.

Ami mérföldkőnek tűnt a távolból, az valójában egy vacak műanyag zacskó, amit a szél felfeszített egy bokor tüskéire.

Csalódott vagy, szomorú.

Belátod, azt sem tudod jó irányba mész-e vagy sem. Felmerül benned, hogy talán nem is érdemes tovább menni, ki tudja az út végén milyen csalódás vár majd?

Van egy érzésed, mintha körbe, körbe mennél… mintha a táj folyamatosan ismétlődne, csak mindig kicsit más nézőpontból.

Amikor a sűrű bozótos mellett mész, van egy olyan érzésed is, hogy előbb-utóbb be kell oda menned és utat kell vágnod magadnak. Tudod, hogy sérülni fogsz odabent, a bozót össze-vissza fog karcolni, de nem ettől tartasz.

Attól tartasz, amit nem tudsz.

Nem tudod mi rejtőzik odabent, a bozót mélyén, ahova a nap sugarai is alig jutnak el.

Érzed, hogy az utad a bozótoson át vezet, de csak mész tovább, körbe, körbe.

Egészen addig mész így körbe, amíg az erőd tart.

Amikor az erőd elfogy, akkor mész be a bozótosba, hiszen már nincs vesztenivalód.

Viszont már erőd sincs.

Ma reggel mégis kimentem.

Mezítláb, egy szál rövidgatyában, kellemes nyári reggel, sehol egy ember, csak madarak és fák. A lombkorona megszelídíti a nap sugarait, szinte harapni lehet a friss, tiszta levegőt. Az erdő szelleme pillanatokon belül magáévá teszi lényemet és megfellebbezhetetlen, szakadatlan békéje teljesen magával ragad.

Az erdő szinte minden alkalommal ezt csinálja velem, legalábbis amikor engedem és figyelek rá. És mégis, minden alkalommal meglepődöm, hogy ez a transzformáció egyáltalán lehetséges és nem értem hol van mindenki más? Hogy lehet, hogy itt van ez a csoda és mégis mindenki a városban áll sorba? Miért nem jövök én is minden nap? 

A lényeg, hogy ma kimentem.

Ahogy a kilátóban ülök és élvezem a felkelő nap melegét, egyszer csak hallok valakit közeledni, majd érzem, ahogy a kilátó finoman imbolyogni kezd a lépcsőfokokat megmászó léptek nyomán. Egy harminc-negyvenes, erősen ziháló, céltudatos férfi rezgését érzem szó szerint, a kilátó  szerkezetén keresztül. 

Köszön, visszaköszönök.

Aztán előveszi, a telefonját és elkezd nyújtózkodni vele. Nem értem mit csinál, míg meg nem szólal: 

“Na bazdmeg, nem érem el!”

Egy QR kódot próbált beolvasni a telefonnal, ami egy játék vagy verseny egyik állomását jelölte. 

A kódot elég magasra helyezték el, hogy viszonylag nehéz legyen hozzáférni és ezzel csökkentsék az “Itt jártam” típusú hozzászólások számát rajta.

“Segítsek?”, kérdezem. 

Nem jön válasz. Tovább erőlködik és egyre feszültebbé válik. Úgy tűnik felmászni nem fog, de valamiért azt sem nagyon akarja, hogy segítsek neki. Tovább erőlködik.  

“Hogy rohadjon meg…”

Nem bírom tovább nézni, ahogy szenved…

“Szívesen segítek…”, mondom, és azzal a lendülettel kiveszem a kezéből a telefont, amit nem utasít vissza. Némi kalibrálás után beolvasom a kódot.

“Jó lett?”, kérdezem.

“Igen, jó. Köszi.”, erre ő. 

“Nagyon  szívesen.”, erre én. 

Aztán elköszön és elmegy. 

Nem tudom ő meglátta-e a tanítást ebben a kist találkozásban, nekem viszont gyönyörű tükröt tartott. Ezernyi oka lehet, hogy miért nem akart segítséget kérni, nem ez a fontos. Hanem az, hogy sokan vagyunk, akiknek ilyen egyértelmű helyzetekben is nehezére esik segítséget kérni, még akkor is, ha teljesen nyilvánvaló, hogy a másik könnyedén tud, és örömmel hajlandó segíteni.

Nem merünk kérni. És amit adnak, azt sem merjük elfogadni.

Ahányan vagyunk, annyiféle okunk lehet arra, hogy miért nem merünk kérni. Ezeknek a feltárása hasznos lehet, de a viselkedésünk csak attól fog megváltozni, hogy tudatosak leszünk a saját határainkra, és amikor ezeket feszegetjük, elkezdünk befelé figyelni és megnézzük van-e olyan érzés vagy gondolat a felszín alatt, most, ebben a pillanatban, ami miatt inkább a szenvedést választjuk a kérés helyett? Ha találunk ilyet, megnézzük lehet-e most mást tenni, mint amit általában szoktunk ilyen helyzetben és ilyen gondolatok, érzések hatása alatt.

Egy másik síkról nézve, szinte tapintható volt a kettőnk pillanatnyi tudatállapota közötti különbség. Az enyém éppen kisimult, rugalmas volt, az övé érdes és rigid.

Én éppen az erdő békéjével feltöltődve, kitágult tudattal voltam jelen, ő viszont küldetéstudattal, csak a feladatra koncentrálva. Láthatóan fontos volt neki, hogy azt a kódot beolvassa, méghozzá hamar. Hiába volt ez egy játék, amit ő választott magának, mégis befeszült, amikor a játék nem a terv szerint alakult. 

Miért káromkodott és lett dühös versenyző barátunk, amikor nevethetett is volna? 

És én miért feszülök be, ha nevethetnék is, amikor valaki evés után nem pakol el maga után? Vagy amikor fél órát késik? Vagy amikor azt hiszi, hogy körülötte forog a világ?

Hát, mert bizonyos viselkedési normák azért elvárhatók mindenkitől, nemde?

Itt van a fatális félreértés.

A félreértés, amibe nap, mint nap belefutok és amibe versenyző barátunk is belefutott a kilátóban: az élet pont olyan, mint egy játék. Kiszámíthatatlan. Nem az elvárásainkhoz igazodik. Ettől az, ami: játék és élet.

Csak képzeljük el azt a kártyapaklit, amiben csak ász lapok vannak. Vagy azt az életet, ahol mindig megkapjuk, amit akarunk. Érdemes lenne így játszani, így élni?

Néha mégis az történik, amit elterveztünk. Néha nincs dugó a városban, nincs ételmaradék az asztalon és van, hogy kedvesen szól hozzánk a másik. És ilyenkor mi elhisszük, hogy ez a világ rendje, ez nekünk jár. Nekem fontos, hogy így legyen, és különben is elvárható, tehát ha nem így van, az nem elfogadható, azt személyes sértésnek veszem. 

Az erdő békéjével feltöltődve, jót röhögök, ha nem érem el a QR kódot és megkérem azt, aki eléri, hogy ugyan fotózza már be. Elfogadom azt, hogy az asztal tele van mosatlan tányérral és megkérem, aki ott hagyta, hogy tegyen rendet. Ha fél órát késik, elfogadom, hogy ez van, nevetek a helyzeten, és megkérem, hogy legközelebb időben érkezzen. Nincs bennem tüske.  

Az élet nem tartozik nekem azzal, hogy a preferenciáim szerint alakuljon. Ezért érdemes élni.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amikor eper ízű fagyi helyett citromosat kapunk, két lehetőségünk van: 

1. dühösen követeljük az eperfagyit,
2. duzzogva, passzív-agresszív mozdulatokkal elnyaljuk a citromfagyit.

A két lehetőségben közös, hogy mivel nem azt kaptuk, amit kértünk, sértve érezzük magunkat. 

De van egy harmadik lehetőség is: elfogadjuk, nem vesszük személyes sértésnek, hogy nem azt kaptuk amit akartunk és megnézzük mit lehet kezdeni a helyzettel. Például egy mosoly kíséretében megkérdezzük kaphatunk-e mégis eperfagyit? Aztán vagy kapunk vagy nem. A belső békénk nem ezen múlik. 

A belső békénk nem azon múlik, mit kapunk az élettől. Ezen maximum a pillanatnyi boldogságunk múlik.

“A belső békénk azon, múlik hogyan viszonyulunk ahhoz, amit kapunk: elfogadással vagy elutasítással.” – állítják sokan, szerintem tévesen.

Fordítva van.

A belső békénk csak azon múlik, hogy hozzáférünk -e vagy sem.

A viszony minősége ahhoz, amit az élettől kapunk, már ebből következik. Ha hozzáférünk, a minőség elfogadó, ha nem ellenálló. A pillanatnyi boldogságérzetünk vagy annak hiánya pedig már csak másodlagos következmény, felszíni tünet.

Ha választani lehet, az örömöt választjuk a fájdalom helyett, nem kérdés. De sem az öröm, sem a fájdalom nem képes lényünk legmélyére hatolni, ahol a létezés szakadatlan békéje rejlik. Amíg ehhez nincs hozzáférésünk, addig egy végtelen, légüres teret cipelünk magunkon belül, ami a vákuum erejével szívja magába az ingereket, az örömöket, az újabb és újabb élményeket, de természeténél fogva sosem tud betelni. 

Nem tudja mi az elég.   

Mit lehet tenni?

Egy bizonyos nézőpontből semmit.

Egy másik nézőpontból az látszik, hogy fürdőzni kell az erdő szakadatlan békéjében. És ezzel talán kinyílik a saját belső békénk is.

Megint egy másik nézőpontból, minden alkalommal, amikor nem azt kapom, amit kértem, megszólalhat belül egy riasztó, hogy itt az alkalom, most kell befelé figyelni! Nem azt kaptam, amit akartam. Helyzet van!

Hogyan viszonyulok ehhez? Sértve érzem magam, ellenállásban vagyok? Van itt annak tere, hogy elfogadásban legyek és onnan tegyem meg a következő lépést? Nincs? Akkor fogadjuk el, hogy most nincs. Ha elégszer kérdezzük, egyszer csak lesz.

Van persze az a helyzet, amikor az ellenállásból fakadó dühös energia hasznos lehet. Amikor az életben maradás a tét. A mindennapokban nem az életünk forog kockán, mi mégis sokszor úgy teszünk, mintha.

Hálás vagyok versenyző barátunknak, hogy közvetítette ezt a kis tanítást és az erdőnek a szakadatlan békességért, és a kisimult, rugalmas tudatért, ami a hétköznapokban persze újra és újra beszűkül és bemerevedik.

De az erdőbe bármikor visszamehetek, akár csak képzeletben is, kérni még egy kis békét. És az erdő mindig ad.