Az erdő szakadatlan békéje

Egy viszonylag hosszú kihagyás után, ma reggel felsétáltam a nagykopaszhegyi kilátóba. Lassan, megfontoltan, az erdő csodáiban gyönyörködve sem tart tovább az út 45 percnél, szóval nincs igazán jó kifogás arra, hogy miért nem megyek gyakrabban. Ha csak az nem, hogy az utóbbi hetekben az “énidő”, jó esetben alvásra korlátozódott. De mi másra számítana az ember újdonsült apaként, amikor egy újszülött csöppen az életébe?

Ma reggel mégis kimentem.

Mezítláb, egy szál rövidgatyában, kellemes nyári reggel, sehol egy ember, csak madarak és fák. A lombkorona megszelídíti a nap sugarait, szinte harapni lehet a friss, tiszta levegőt. Az erdő szelleme pillanatokon belül magáévá teszi lényemet és megfellebbezhetetlen, szakadatlan békéje teljesen magával ragad.

Az erdő szinte minden alkalommal ezt csinálja velem, legalábbis amikor engedem és figyelek rá. És mégis, minden alkalommal meglepődöm, hogy ez a transzformáció egyáltalán lehetséges és nem értem hol van mindenki más? Hogy lehet, hogy itt van ez a csoda és mégis mindenki a városban áll sorba? Miért nem jövök én is minden nap? 

A lényeg, hogy ma kimentem.

Ahogy a kilátóban ülök és élvezem a felkelő nap melegét, egyszer csak hallok valakit közeledni, majd érzem, ahogy a kilátó finoman imbolyogni kezd a lépcsőfokokat megmászó léptek nyomán. Egy harminc-negyvenes, erősen ziháló, céltudatos férfi rezgését érzem szó szerint, a kilátó  szerkezetén keresztül. 

Köszön, visszaköszönök.

Aztán előveszi, a telefonját és elkezd nyújtózkodni vele. Nem értem mit csinál, míg meg nem szólal: 

“Na bazdmeg, nem érem el!”

Egy QR kódot próbált beolvasni a telefonnal, ami egy játék vagy verseny egyik állomását jelölte. 

A kódot elég magasra helyezték el, hogy viszonylag nehéz legyen hozzáférni és ezzel csökkentsék az “Itt jártam” típusú hozzászólások számát rajta.

“Segítsek?”, kérdezem. 

Nem jön válasz. Tovább erőlködik és egyre feszültebbé válik. Úgy tűnik felmászni nem fog, de valamiért azt sem nagyon akarja, hogy segítsek neki. Tovább erőlködik.  

“Hogy rohadjon meg…”

Nem bírom tovább nézni, ahogy szenved…

“Szívesen segítek…”, mondom, és azzal a lendülettel kiveszem a kezéből a telefont, amit nem utasít vissza. Némi kalibrálás után beolvasom a kódot.

“Jó lett?”, kérdezem.

“Igen, jó. Köszi.”, erre ő. 

“Nagyon  szívesen.”, erre én. 

Aztán elköszön és elmegy. 

Nem tudom ő meglátta-e a tanítást ebben a kist találkozásban, nekem viszont gyönyörű tükröt tartott. Ezernyi oka lehet, hogy miért nem akart segítséget kérni, nem ez a fontos. Hanem az, hogy sokan vagyunk, akiknek ilyen egyértelmű helyzetekben is nehezére esik segítséget kérni, még akkor is, ha teljesen nyilvánvaló, hogy a másik könnyedén tud, és örömmel hajlandó segíteni.

Nem merünk kérni. És amit adnak, azt sem merjük elfogadni.

Ahányan vagyunk, annyiféle okunk lehet arra, hogy miért nem merünk kérni. Ezeknek a feltárása hasznos lehet, de a viselkedésünk csak attól fog megváltozni, hogy tudatosak leszünk a saját határainkra, és amikor ezeket feszegetjük, elkezdünk befelé figyelni és megnézzük van-e olyan érzés vagy gondolat a felszín alatt, most, ebben a pillanatban, ami miatt inkább a szenvedést választjuk a kérés helyett? Ha találunk ilyet, megnézzük lehet-e most mást tenni, mint amit általában szoktunk ilyen helyzetben és ilyen gondolatok, érzések hatása alatt.

Egy másik síkról nézve, szinte tapintható volt a kettőnk pillanatnyi tudatállapota közötti különbség. Az enyém éppen kisimult, rugalmas volt, az övé érdes és rigid.

Én éppen az erdő békéjével feltöltődve, kitágult tudattal voltam jelen, ő viszont küldetéstudattal, csak a feladatra koncentrálva. Láthatóan fontos volt neki, hogy azt a kódot beolvassa, méghozzá hamar. Hiába volt ez egy játék, amit ő választott magának, mégis befeszült, amikor a játék nem a terv szerint alakult. 

Miért káromkodott és lett dühös versenyző barátunk, amikor nevethetett is volna? 

És én miért feszülök be, ha nevethetnék is, amikor valaki evés után nem pakol el maga után? Vagy amikor fél órát késik? Vagy amikor azt hiszi, hogy körülötte forog a világ?

Hát, mert bizonyos viselkedési normák azért elvárhatók mindenkitől, nemde?

Itt van a fatális félreértés.

A félreértés, amibe nap, mint nap belefutok és amibe versenyző barátunk is belefutott a kilátóban: az élet pont olyan, mint egy játék. Kiszámíthatatlan. Nem az elvárásainkhoz igazodik. Ettől az, ami: játék és élet.

Csak képzeljük el azt a kártyapaklit, amiben csak ász lapok vannak. Vagy azt az életet, ahol mindig megkapjuk, amit akarunk. Érdemes lenne így játszani, így élni?

Néha mégis az történik, amit elterveztünk. Néha nincs dugó a városban, nincs ételmaradék az asztalon és van, hogy kedvesen szól hozzánk a másik. És ilyenkor mi elhisszük, hogy ez a világ rendje, ez nekünk jár. Nekem fontos, hogy így legyen, és különben is elvárható, tehát ha nem így van, az nem elfogadható, azt személyes sértésnek veszem. 

Az erdő békéjével feltöltődve, jót röhögök, ha nem érem el a QR kódot és megkérem azt, aki eléri, hogy ugyan fotózza már be. Elfogadom azt, hogy az asztal tele van mosatlan tányérral és megkérem, aki ott hagyta, hogy tegyen rendet. Ha fél órát késik, elfogadom, hogy ez van, nevetek a helyzeten, és megkérem, hogy legközelebb időben érkezzen. Nincs bennem tüske.  

Az élet nem tartozik nekem azzal, hogy a preferenciáim szerint alakuljon. Ezért érdemes élni.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amikor eper ízű fagyi helyett citromosat kapunk, két lehetőségünk van: 

1. dühösen követeljük az eperfagyit,
2. duzzogva, passzív-agresszív mozdulatokkal elnyaljuk a citromfagyit.

A két lehetőségben közös, hogy mivel nem azt kaptuk, amit kértünk, sértve érezzük magunkat. 

De van egy harmadik lehetőség is: elfogadjuk, nem vesszük személyes sértésnek, hogy nem azt kaptuk amit akartunk és megnézzük mit lehet kezdeni a helyzettel. Például egy mosoly kíséretében megkérdezzük kaphatunk-e mégis eperfagyit? Aztán vagy kapunk vagy nem. A belső békénk nem ezen múlik. 

A belső békénk nem azon múlik, mit kapunk az élettől. Ezen maximum a pillanatnyi boldogságunk múlik.

“A belső békénk azon, múlik hogyan viszonyulunk ahhoz, amit kapunk: elfogadással vagy elutasítással.” – állítják sokan, szerintem tévesen.

Fordítva van.

A belső békénk csak azon múlik, hogy hozzáférünk -e vagy sem.

A viszony minősége ahhoz, amit az élettől kapunk, már ebből következik. Ha hozzáférünk, a minőség elfogadó, ha nem ellenálló. A pillanatnyi boldogságérzetünk vagy annak hiánya pedig már csak másodlagos következmény, felszíni tünet.

Ha választani lehet, az örömöt választjuk a fájdalom helyett, nem kérdés. De sem az öröm, sem a fájdalom nem képes lényünk legmélyére hatolni, ahol a létezés szakadatlan békéje rejlik. Amíg ehhez nincs hozzáférésünk, addig egy végtelen, légüres teret cipelünk magunkon belül, ami a vákuum erejével szívja magába az ingereket, az örömöket, az újabb és újabb élményeket, de természeténél fogva sosem tud betelni. 

Nem tudja mi az elég.   

Mit lehet tenni?

Egy bizonyos nézőpontből semmit.

Egy másik nézőpontból az látszik, hogy fürdőzni kell az erdő szakadatlan békéjében. És ezzel talán kinyílik a saját belső békénk is.

Megint egy másik nézőpontból, minden alkalommal, amikor nem azt kapom, amit kértem, megszólalhat belül egy riasztó, hogy itt az alkalom, most kell befelé figyelni! Nem azt kaptam, amit akartam. Helyzet van!

Hogyan viszonyulok ehhez? Sértve érzem magam, ellenállásban vagyok? Van itt annak tere, hogy elfogadásban legyek és onnan tegyem meg a következő lépést? Nincs? Akkor fogadjuk el, hogy most nincs. Ha elégszer kérdezzük, egyszer csak lesz.

Van persze az a helyzet, amikor az ellenállásból fakadó dühös energia hasznos lehet. Amikor az életben maradás a tét. A mindennapokban nem az életünk forog kockán, mi mégis sokszor úgy teszünk, mintha.

Hálás vagyok versenyző barátunknak, hogy közvetítette ezt a kis tanítást és az erdőnek a szakadatlan békességért, és a kisimult, rugalmas tudatért, ami a hétköznapokban persze újra és újra beszűkül és bemerevedik.

De az erdőbe bármikor visszamehetek, akár csak képzeletben is, kérni még egy kis békét. És az erdő mindig ad.