Elhitted, hogy megérkeztél.
Nem a végállomásra, csak egy mérföldkőhöz, ahol meg lehet pihenni és ahonnan látszik a következő állomás.
De rájössz, hogy tévedtél.
Ami mérföldkőnek tűnt a távolból, az valójában egy vacak műanyag zacskó, amit a szél felfeszített egy bokor tüskéire.
Csalódott vagy, szomorú.
Belátod, azt sem tudod jó irányba mész-e vagy sem. Felmerül benned, hogy talán nem is érdemes tovább menni, ki tudja az út végén milyen csalódás vár majd?
Van egy érzésed, mintha körbe, körbe mennél… mintha a táj folyamatosan ismétlődne, csak mindig kicsit más nézőpontból.
Amikor a sűrű bozótos mellett mész, van egy olyan érzésed is, hogy előbb-utóbb be kell oda menned és utat kell vágnod magadnak. Tudod, hogy sérülni fogsz odabent, a bozót össze-vissza fog karcolni, de nem ettől tartasz.
Attól tartasz, amit nem tudsz.
Nem tudod mi rejtőzik odabent, a bozót mélyén, ahova a nap sugarai is alig jutnak el.
Érzed, hogy az utad a bozótoson át vezet, de csak mész tovább, körbe, körbe.
Egészen addig mész így körbe, amíg az erőd tart.
Amikor az erőd elfogy, akkor mész be a bozótosba, hiszen már nincs vesztenivalód.
Viszont már erőd sincs.
Leave a Reply